Kedves Naplóm! Ma leírom , hogy hogyan éltem túl egy elég megrázó eseményt.

Ma végre már nem fáj annyira beszélni erről a fájdalmas témáról. Talán túltettem magam rajta, talán nem. Sőt, biztos, hogy nem, mert egy ilyen dolog felejthetetlen! És nem jó értelemben... Tehát el is kezdeném, a legelején, miután megszülettem, az első emlékeimtől.

Felhőtlen gyermekkorom volt. Mindig is boldog voltam. Anyuékkal nagyon jó barátok, szinte társak voltunk, mindenhova együtt mentünk, vigyáztak rám, játszottunk, nevetgéltünk. Ha valami bajom volt, meghallgattak, segítettek, mellettem álltak, az én pártomat fogták akkor is, ha nem nekem volt igazam. Mindenhova könnyen beilleszkedtem, sok barátom volt, akik bár jöttek-mentek, volt egy, aki örökké megmaradt a szívemben, és én is az övében. Nórit már óvodában ismertem, egy általános- és középiskolába jártunk. A szüleink is ismerték egymást, nagyon jó barátok voltak, addig az esetig, amit nemsokára elmesélek, bár még fáj róla beszélni, mert undorító egy dolog szerintem, hogy ilyen pocsék dolgok miatt kell véget érnie egy gyönyörű lány látszólag felhőtlen, vidám életének. Tehát a szüleink jóban voltak, pont úgy, ahogy mi is. Közösen járkáltunk sokfele, bár néha voltak elválások az iskola miatt, amikor jött egy-két új barát, mi mégis megtaláltuk újra egymást. Rátérnék nemsokára arra a napra, amikor megkaptam azt az annyira elszomorító üzenetet, de előbb még mesélnék Nóriról… Mióta megismertem, mindig boldog volt, minden hülyeségben benne volt. Volt egy bizonyos csöves életmódunk-, na, nem kell komolyan venni- csak arról van szó, hogy volt egy két jelmondatunk, pl., a sziánál, a mizunál, amit csak mi értettünk, meg még egy közös barátunk. Mindig mosolygott, nevetett, ő volt a társaság hangja. Ha valakinek rossz kedve volt, akkor odament hozzá megvigasztalta, és pár perc múlva már teljesen örömtelien jöttek vissza mindketten. Ennyit tudnék róla mondni, azt hiszem ez elmondja azt, hogy mennyire értetetlen ami történt vele.

Jöjjön hát a nap amikor szörnyű tragédia történt. Éppen a karácsonyi ajándékokért mentünk el anyuékkal, mikor rezgett a telefonom, SMS-t jelezve, jó hangosan bömbölt. Nem akarok visszaemlékezni, arra, hogyan éreztem magam miután elolvastam a szöveget. Hogy mi is állt benne? Soha nem fogom elfelejteni. Olyan, mint egy vers – megtanulom, és nem felejtem el. Bár ezt megtanulnom sem kellett, úgy megmaradt a fejemben. Szóval:
"Szia, ne haragudj, hogy ilyen stílusban, Karácsony közeledtével kell ezt veled közölnöm, de nem tudom, lenne-e erre alkalmasabb időpont, helyszín, és mód. Nóra meghalt." Ősszeroskadtam a bevásárlóközpont egyik boltjában, térdre borulva zokogtam. Csak sírtam és sírtam. Nem tudtam abbahagyni, folytak a könnyek a szememből. Mikor végre magamhoz térem, egy kórházban találtam magam. Azt mondták, sokkot kaptam, s azért fekszem egy kórházi ágyban, s hogy a későbbiekben pszichiátriai kezelésre szorulok majd. Miután ezt meghallottam még rosszabbul éreztem magam, mint egy órával ezelőtt, amikor, tudjátok, megkaptam az üzenetet. Elküldtem az orvost, mert hallani sem akartam semmilyen pszichiáterről, vagy hasonló dologról, mivel elég önfejű vagyok, úgy voltam vele, hogy majd én magam megoldok minden problémát, és túl leszek a dolgokon – na persze… Nem sokkal ez után fel akartam hívni Nóra anyukáját, hogy mi történt. Először nem vette fel a telefont, újratárcsáztam, semmi. "Náluk is nagy a szomorúság”-gondoltam, hagytam őket, had pihenjenek egy kicsit egy ilyen dolog után, majd holnap újrapróbálom, bár nagyon ideges voltam, aludni sem tudtam. Nem ettem, nem pihentem semmit. Az amúgy is csekély 50 kilogrammos testsúlyom 1 hét után már csak 48 volt, és folyamatosan fogyatkozott, mert nem vették fel Nóra szülei a telefont. A hét végén, vasárnap végre el tudtam érni őket, s megbeszéltünk egy találkát, mégpedig átmegyek hozzájuk, akármennyire is fáj egy légtérben lenni azzal a tudattal, hogy Ő egykor itt élt.

Másnap, hétfőn átmentem hozzájuk, a szülei természetesen nem voltak feldobva, sőt, összeölelkezve sírtak – ami persze érthető egy ilyen eset után. Leültünk az ebédlőasztalhoz beszélgetni. Az apja így szólt:
„Nóra felhívott iskolából, hogy mikor érek haza. Kicsit furcsának találtam a kérdést, mivel minden nap 4-kor érek haza, és ezt ő is jól tudja. Ettől függetlenül megválaszoltam a kérdését: 4-kor. Erre annyit mondott: Rendben, puszi, szeretlek. Ez volt az utolsó beszélgetésünk, amióta meghalt. Mikor hazaértem, fent csüngött a lépcsőn. Fel... Fe… Felakasztotta ma-magát.”

Nagyon meglepett a hír. Soha nem hittem volna, hogy ilyet tesz… Ez egyszerűen nem rá vall. Összeroskadtam. Megtörtem. Abban a pillanatban, amikor ezt kimondta, késztetést éreztem aziránt, hogy én is ugyanezt tegyem. Eddig sosem gondolkoztam ilyesmin, de akkor, olyan állapotban el tudtam képzelni magamról, hogy ilyet tegyek. Ez után engedélyt kértem, hogy benézzek Nóri szobájába, bár sok látnivaló nem volt ott- egy TV, egy ágy, egy íróasztal volt csak a szobában, a naplójával együtt. Tudtam, hogy bunkóság, de beleolvastam. Az elején az alábbi idézetet találtam:

„Néztem őt, néztem, és örömöm telt abban, hogy nézhetem, fájdalmas nagy örömöm. Úgy voltam vele, mint a szomjan haló ember, aki végre kutat talál, s bár tudja, hogy a kút vize mérgezett, mégis nagy kortyokkal iszik belőle.”

Én is pont ilyen állapotban voltam. Fájdalmas volt ott lenni, mégis odamentem. Rossz volt látni, hogy Ő pár napja még itt nevetgélt, és ma már csak a múlté mindez.
Ennyi nekem bőven elég volt ahhoz, hogy az eddig elfojtott könnyeim szép lassan kipotyogjanak, egy idő után már patakokban folytak… rá a naplóra. Megbélyegeztem a kis könyvet. Lementem az emeletről, vissza a szüleihez. Már mindhárman összeölelkezve sírtunk. Kis idő múlva szóltam, hogy indulok, mennem kellett a pszichiáterhez. Elköszöntem, és kiléptem az ajtón.

Az orvosomnak elmondtam mindent, amit éppen ide is írok most, megvígasztalt, próbált segíteni – habár nem nagyon tudott.

Pár nap múlva rászántam magam, hogy ismét elmenjek jégkorcsolyázni, s ez lett életem egy olyan döntése, amit nagyon megbántam. Felvettem a korcsolyacipőt, bekötöttem jó szorosra a madzagokat, a táskámat, és a cuccaimat bevittem a ruhatárba, felvettem a már megszokott, rongyossá hordott dzsekimet, és nekiindultam. Nem figyeltem senkire és semmire, csak suhantam végig a pályán, körbe-körbe, kacskaringózva, hol piruettezve, hol egy lábon, hol két lábon. Aztán mit sem sejtve ugrottam egyet. Mikor leérkeztem elvesztettem egyensúlyomat, és elestem. A fejem nagy erővel ütközött neki a jéglaphoz,- s ha ez nem lenne elég, valaki még a fejemben is megbotlott, elég rendesen felsértve ezzel a bőrt rajta.

A mentőket kihívták - ebből én már semmit sem hallottam. Nem tudtam már ki vagyok, elvesztem önmagam zárkájában. A szüleimet felhívták, mégpedig a következő mondattal:
„Hölgyem, sajnálom, hogy ilyen hírt kell közölnöm, de a lánya kómában van.”
Anyukám megtört. Nem hitte el, amit mondtak neki. Hihetetlen volt számára ez az eset. Tudta, hogy én mindig vigyázok magamra, erre ez történik. Bejöttek hozzám látogatni, bár erről én még mindig nem tudtam. Hosszas várakozás után, 2 hét után végre magamhoz tértem. A szüleim nagyon örültek, azt hitték, soha nem fogok felébredni a kómából. Erre én csak ennyit feleltem:

„Igazad volt Nóri. A kút mérgezett, mint az élet, és én mégis iszom belőle, mert még élek.”