Christine talán sosem tudta, ki is ő igazából. Talán mindig egy bizonyos személynek képzelte magát, és annak a szerepét játszotta. Hol kurva, hol zenész, hol egy őrült, hol egy drogos, amihez éppen kedve volt. Ha bohóc akart lenni, akkor az orrára helyezte a piros kis orrot, magára aggatott egy színes, kockás inget, egy bő nadrágot, és a már jól megszokott óriási fekete cipőt, majd nekivágott a városnak. Körbejárta azt, elszórakoztatta az embereket, megnevettetett sok mindenkit. Talán így akart segíteni saját fájdalmán. Talán nem. De ki tudja? Csak ő maga, ő pedig nem adta át senkinek a valódi érzelmeit, csak átformálva közölte azokat. Mindig javított a helyzeten. Ha megkérdezték, hogy van, csak annyit mondott: - Kösz, jól, és Te? Tudta, hol a határ, hol kell eltolni egy embert a közeléből, ha már túl sokat akart tudni, de tudta azt is, mennyit mondhat el neki. Bár általában semmit nem mondott.

Maga sem tudta, hogy miért ilyen, bár… valószínűleg az emberek formálták ilyenné. A szülei, az úgynevezett barátai, az ellenségei. De miért tették ezt vele? És mi okuk volt rá? Az égvilágon semmi. Életét tönkretették a rosszindulatú megjegyzések…”CSÚNYA VAGY! DAGADT VAGY! HOGY NÉZEL MÁR KI? TAKARODJ INNEN BÜDÖS KORCS GYERMEKE!„… a lenéző tekintetek, és az, hogy szülei mindig is utálták. Majdnem minden nap verték, megsértették lelkileg.

Hogy miért tolta el magától az embereket? Mert úgy sokkal könnyebb volt neki, nem volt, aki megsebezze, bántsa az ő lelki világát - amit senki más nem ismert. És ezáltal, hogy nem ismerték, nem is tudtak neki segíteni, de ő nem is akarta, hogy bárki is könnyítsen életén. Szerette játszani, hogy boldog, hogy minden rendben van - még akkor is, ha ez sosem volt így. Amikor senki nem látta mindig sírt, sokszor megvágta magát -, ez könnyített rajta. Minden alkalommal, mikor bántotta magát, jó érzés töltötte el -, a nyugodtság, felszabadultság érzése. „FELEMELŐ” - gondolta. Soha nem akarta abbahagyni, bár egy idő után elkezdett azon gondolkodni, hogy talán nem ez a módja a feszültség levezetésének. Ez egy ördögi kör. Aki egyszer elkezdi, annak nincs megállás, még akkor sem, ha hónapok telnek el egy-egy vágás között.

Egyszer úgy gondolta, hogy talán segíthető állapotban van, ezért, elment orvoshoz - pszichiáterhez. Elmesélte neki élete történetét, hogy mennyire rosszul érzi magát a saját bőrében, hogy meg akar halni, hogy mennyi felesleges baja van. A pszichiáter felírt neki gyógyszereket, amik talán segíthetnek. De azt mondta, ne várjon tőlük sokat, mert a segítség nem gyógyszer formájában érkezik. A boldogabb jövőért tennie is kell. Ő pedig egy nagy nulla volt. Nulla érzelem, nulla vágyakozás, nulla boldoggá lenni akarás. Nem akart sokat tenni az ügy érdekében.

A gyógyszerek hatására feltört benne a múltja, rájött, hogy apja megerőszakolta, anyja egy nagy lotyó volt, akik soha nem foglalkoztak vele – csak amíg verték, illetve bántották. Apja csak kihasználta minden egyes éjszaka, amíg az anyuka „dolgozott”.

Egy nap úgy kelt fel, hogy neki muszáj lefogynia, hogy egy dagadt disznó, és mindent megtesz a fogyás érdekében. Úgy is lett. Napokig, sőt, hetekig nem evett, meg is látszott az eredménye. Mínusz 10 kilogramm. Aztán csak azt vette észre, hogy egy újabb ördögi körbe került. Hánytatás, hashajtózás, nem evés. Rájött, hogy ez egy betegség, nem anorexia, nem is bulimia, a kettő együtt. A pontos diagnózist ő sem tudta, soha nem ment el vele orvoshoz, mert hát kit érdekelne egy ilyen szerencsétlen nyomorult - persze ezt csak ő gondolta így. Másokat igenis érdekelte, hogy mi van vele, csak ő nem vett erről tudomást, mert hát minek?

Drogok? Miért ne? Attól csak jobb lehet. Legalábbis átmenetileg biztosan. Hogy később milyen hatással lehetnek rá, az szokás szerint nem érintette meg. Fű, extasy, heroin, minden, amit csak tudott szerezni. A gázozás volt a kedvence, még akkor is, ha az csak rövid ideig tartott, de az érzést attól még imádta. A szédülés… felbecsülhetetlen! Annyira jó érzés volt neki… végre boldog volt! – néha, amikor használta ezeket a szereket. Semmi ereje nem volt ahhoz, hogy kikászálódjon ebből a helyzetből, de hát igaza is volt, hamarosan úgy is meghal, mert már eltervezte, hogy mikor teszi meg. Volt egy gyönyörű szép füzete kislányos, királylányos külsővel. Tele volt idézetekkel, képekkel. Azon agyalt, hogy ha betelik, akkor végre hátrahagyhat valamit a nem létező szeretteinek – bár biztos volt, aki szerette, csak ő nem tudott erről. Hiszen híres énekesnő volt! Ám… így elpazarolni egy tehetséges embert?

Később annyit gondolt a halálra, hogy másra már nem is nagyon jutott ideje -, csak a színészkedésre. Halál, halál, halál. Csak ez járt a fejében. Annyira, de annyira szerette volna megtenni… Azt gondolta, egyszer úgyis megteszi, de hogy ez mikor lesz, azt nem tudhatta. Erőt, bátorságot gyűjtött mindehhez.

De mivel tegye meg, s hogyan? Lője fejbe magát? Vágja fel az ereit? Akassza fel magát? Ugorjon le egy 20 emeletes ház tetejéről? Nem… végül ezek közül egyiket sem választotta, hanem inkább a talán legkevésbé fájdalmasat szerette volna. Bár ő nem tudott a begyógyszerezés rejtelmeiről. Remegés, fulladás, majd a semmi levegőbe belehalni. Esetleg, ha nem sikerül, akkor agyvérzés, vagy lebénulás.

Egy este vett pálinkát, és elővette a gyógyszereit, amit még a pszichiátere írt fel neki. Utálta az alkoholt. Elborzasztotta az íze, de ő mégis megitta, a pirulákkal együtt. Szépen megszámolta a kapszulákat – 63 db antidepresszáns, 46 db altató-nyugtató, és végül sok-sok fájdalomcsillapító. Egyenként kirakosgatta az asztalára. Amikor már nagyon fájt a feje az italtól, akkor egyesével beszedegette a tablettákat. Valamikor elaludt – ő sem tudta, pontosan mikor. Többé soha nem kelt fel. Ott feküdt az ágyában, lélektelenül, hangtalanul. Szerencséje volt, mivel nem léptek fel nála mellékhatások, tényleg egészen természetesnek tűnt a halála.

Végül lelépett az élet sziklájáról, bele a halál medrébe. És élvezte a zuhanást.

Holttestét napokkal később találták meg szállodai szobájában. Érezték a büdös szagot, és hogy napok óta csend volt, ráadásul a takarítónőt sem engedte be napokig. A bejárónő fedezte fel először. Azonnal hívta a rendőrséget, és a mentőket, bár már nem volt min segíteni… Christine célja sikerült. Végleg.