A KEZDETEK...
_{(ha nem érdekel, miből is lett az egész, tekerj lejjebb.)}

Hmm, hol is kezdjem..?!
Talán ott, hogy kb. 5-6 éves koromban elköltöztünk nagyszüleimtől, akik nem mellesleg keresztszüleimmel, és unokatestvéreimmel, szinte minden rokonommal egy faluban /v.közel / laktak. Anyáéknak nem volt elég a pénz.. Mégtöbbet akartak. Pedig jól meglettünk volna ott is. Unokatestvéreim jelentették akkoriban gyakorlatilag az életemet. Velük voltam minden nap, minden reggel, minden délután, és minden este. Velük fürödtem, és aludtam. Szinte a testvéreim voltak. Aztán jött az a nap, amikor apukám feljött Pestre lakást keresni. Talált is. Visszajött értünk...
Tehát felköltöztünk. Őszintén megvallva nincs valami jó memóriám. Nem igazán tudom mi történt velem úgy 6-10 éves koromig. Csak 1-2 emlékfoszlány maradt meg. Az óvodát mindig is utáltam. Kövér kislány voltam, ezért mindig csúfoltak. Én pedig nagyon érzékeny voltam már akkor is. Sokszor sírva jöttem haza, meg egyebek. Persze ez az általános iskola alsó tagozatán sem történt máshogy. Sőt, még rosszabb is lett néha. Akkor 1 barátnőm volt. [Hosszú idők alatt eltávolódtunk egymástól, de a sors újra összehozott minket.] Vele, és az ő anyukájával mindig mentünk valahova. De már ilyenkor is, ha egyedül voltam, a gondolataim a halál, és az öncsonkítás fele kalandoztak. Persze erről nem beszéltem senkinek.
Egy idő után meguntam, hogy még a sok szekálás miatt is piszkáljanak.. Ezért elkezdtem "élvezni", visszaszólogatni, stb. Ez jó volt. Csak utána másik épületbe mentünk, először a szekálós osztály, aztán mi. Féltem, hogy elfelejtenek. Nem így történt, örültem. Na, ugorjunk egy picit vissza.
Már 5.-ben jártam iskolapszichológushoz, [ami mellékesen semmit nem ért] nem volt szimpi, nem tudtunk beszélgetni. Ekkor még csak azért jártam, mert "rosszban vagyunk anyukámékkal, nem beszélgetünk, nem járunk sehova, stb." Meg picit a rossz kedvem miatt is. De erről nem beszéltem neki. Nem tudtam megbízni benne, sőt, hazudoztam, hogy jobb otthon.
Később elment ez a pszichológus. Utána kezdődtek, a nagyon rossz időszakaim. [Bár, a mostaniakhoz képest, az semmiség volt] Otthon gubbasztottam egyfolytában, nem beszéltem senkivel, csak játszottam, nem érdekelt semmi sem. Kialakult a netes ismerettségem is, ami nagyrészt idős férfiakból állt. Hozzájuk is fel kellett nőnöm, hogy tudjunk beszélgetni. Bár szinte mindenki meglepődött rajta, milyen érett vagyok már 10-12 évesen. 2 évig csak játszottam.. a jegyeim is romlottak, ami persze minden szülőnek aggodalmat okoz. Az eddig kitűnő tanuló kislányuk 3-4-eseket hoz haza.
Tehát.. Úgy éreztem valakivel beszélnem kell. Mivel az iskolapszichológus elment, felkerestük a Nevelési Tanácsadót.Ki is jelöltek nekem egy pszichológust. 1-2 tesztet elvégzett, próbált beszéltetni, de vele sem tudtam annyira kijönni. Nem tetszett. Szóval oda sem jártam... Ezidőben már elkezdődött a vagdosás, karcolgatás. Anyáék persze eleinte észrevették , és csak annyit mondtak, hogy hogy lehetek ilyen hülye, meg persze, hogy miért csináltam. Aztán egy ideig nem vették észre...
7.-8. osztály

• A tanulmányaim méginkább romlottak, mármár bukásra álltam, csak a tanár jóindulata miatt kaptam meg a 2-est.
• Barátokat már szereztem, valamikor ilyentájt 'találkoztam' mostani legjobb barátnőmmel. [először csak netes kapcsolat volt... később, mikor megvolt a baj, akkor találkoztunk először]
• Anyáékkal egyáltalán nem beszéltem, sem más rokonokkal.
• Füveztem.

ANNAK A NAPNAK AZ ELŐZMÉNYEI

A nyaram jó volt, megismerkedem T.-vel, akivel 07.11.-én jöttünk össze, ám ennek ellenére is egyre inkább úrrá lettek rajtam a depressziós tünetek. A halál gondolata. Ebben az évben lettem 9.-es, azaz első éves szakközepes. Nagyon nehezen ment a beilleszkedés, és féltem, hogy a tanulásban, és a capoeirában is elbukom, és elveszítem a régebbi barátaimat. Már év elején is láttam, hogy gondok lesznek. Egyik nap megnéztem, milyen gyógyszerek vannak a polcon. Találtam egyfajta nyugtatót, altatót ; és erős fájdalomcsillapítot. Megszámoltam a nyugtatókat, 56 db volt, ha jól emlékszem. Pár nappal később megint megszámoltam, ugyanannyi volt, ebből levontam a következtetést, hogy nem szedik anyáék.

2010.09.08 - 'A NAP'

Suliban minden rossz volt, legalábbis én annak láttam. T.-vel is szakítottunk. Elérkezett az első fizika óra, és megismertem a tanárt. Nagyon felbosszantott. Mondhatjuk úgy is, hogy ez volt az utolsó szál, és elszakadt. Akkor már tudtam, mit akarok. Hazajöttem, eljátszottam [mint már egy jó ideje], hogy minden rendben van, jó volt iskolában, boldog vagyok. Megvártam amíg anyáék elalszanak. MSN-en elköszöntem a barátaimtól : T.-től, V.-től, D.-től, L.-től. Próbáltak lebeszélni, hogy semmi értelme, ne tegyem meg, stb., de nem hallgattam rájuk. Kikészítettem a gyógyszereket az asztalra 5-ösével, hogy szép lassan egymás után lenyeljem őket. Így is tettem. Bevettem, mégegyszer elköszöntem mindenkitől, és elmentem aludni. Nem emlékszem, hogy ezután mi történt ... De persze elmondták.
L., és D. eljöttek értem éjfél körül, felcsengettek, szóltak anyáéknak, hogy mi történt. Ők először el sem akarták hinni, mert ugye nem ilyennek ismertek. Kihívták a mentőket, bevittek, gyomormosás, infúzió. Nem tudom mikor ébredhettem fel, de nagyon utáltam magam, hogy még ennyire sem vagyok képes...

Ezután majdnem 2 hónapig gyermekpszichiátrián voltam, ami őrjítő volt, a nővérek is lekezelőek voltak, a gyerekek meg..... hát azokra no comment. Viszont ott találkoztam legelőször legjobb barátnőmmel, mert bejött látogatni. Kiderült, hogy ő is volt már ott, és nem kedvelték őt a nővérek, ezért nem jöhetett be hozzám többet. T. is bejött hozzám ott, attól nagyon jó kedvem lett.Na mindegy.
Szinte minden nap levittek, a pszichiáterem, a pszichológusom, vagy valami nő aki az iq-mat(109) meg ilyeneket nézte. Elég idegesítő volt.
2 sráccal voltam együtt, amíg bent voltam.
Mikor kijöhettem végre, akkor még a családgondozó is rámszállt, és vissza kellett járnom hetente, aztán 2 hetente kontrollra.